A gálya

1.

Hétköznap volt, ünnep sehol, szürkeség. Zamfiri, a hírlap- és tárcaíró szerkesztőségi naptárában lapozgatott, hány határidőt lépett túl, kettőt, hármat, huszonhármat, és ekkor: „Huszonhárom. Huszonharmadika. A születésnapom. Ez holnap lesz. Holnap harmincéves vagyok.”

…Fölállt az íróasztal mellől – a redakció üres volt már jórészt, késő délutánra járt --, az ablakhoz lépett, kinézett a sötétedő parkra, a lámpák éledezni kezdtek, szunnyadozni a gerlék. Visszament az asztalhoz, leült, a telefonkagylóhoz nyúlt, tárcsázott, beszélt…

-- Jó. Holnapra itt lesz a bor. Hanem a demizsont nem ám, hogy nem visszaadni, mert letöröm a derekad! – mondták a vonal túlsó végén, mire Zamfiri: -- A demizson meglesz, Lajos bácsi. – Letette a kagylót, süket csönd vette körül, percegő neonfény, az előbb kattintotta föl a lámpát. (Aztán föltárcsázott egy női számot, de mikor érezte, jön valaki a másik készülék felé a panelházi lányszobában, gyorsan letette a kagylót. Tudta: az veszít, aki „hamarabb nem bírja tovább”.)

2.

A születésnap…

-- Mit írjak ki a faliújságra? – kérdezte rovatvezetőjét másnap reggel; a szerkesztőségben munka pezseg, telefonok feleselnek, a folyosón a soros gyilkosságot tárgyalják a kollegák, Zamfiriben üresség honol.

-- Mit? Hogy mindenkit meghívsz.

És Zamfiri kéziratlapot simít maga elé, cégi fejlécest: „Kedves Mindenki! Ma, lapzárta után, meg vagytok hívva a nagyterembe tetszőleges mennyiségű, s anti-tetszőleges minőségű borra.” – A szöveget fölmágnesezi a faliújságra, hátrál, mint a festőművész, ki megszemléli alkotását, szignálja is, keze remeg, kézírása reszkető…

Nem sokan jöttek a születésnapi bulira. Hétvége volt, péntek, mindenki tűz haza, a család iránt, meg aztán… Zamfiri zavart komorsággal tölti a bort, demizsonból kancsókba, a kancsókból poharakba, pezsgőt is bont, rutinnal, mely rutin jelzi, hogy egykor satöbbi, „tölts magadnak is!”, hallja, „nem, nem iszom”, a hangulat emelkedik, pohárcsiling, nőkacaj, Z. bambán üldögél, távoli zsivajjá olvadnak benne a hangok, „üres a poharam, nem töltene az ünnepelt?”, „de, azonnal…”

-- A pék hulláját rachelzsákba varrva találták meg, terméskővel lehorgonyozva, a folyó fenekén – mondta M., a leleplező riporter. – Egy horgász fogta ki, fél óráig fárasztotta, mire partra került. Ha nem kötik be a rachelzsákba, sosem találja meg senki. Két nap alatt szétcincálják a harcsák.

3.

Zamfiri másnap riportkörútra indult, rajta kívül a kocsiban ült Pirkó is, a kolleganő, és Józsi, a fotós, ő a sofőr, övé a Lada. Nyolcra várják őket ötven kilométerrel arrébb, egy tanyán, ahol háromfejű borjú született; közben P.-t kirakják az útbaeső kisvárosban, „anyagokat veszek föl”, mondja P., visszafelé Zamfirinek be kell mennie a Társa és Társa Bt.-hez, riport a dobozüzemben, Józsi fotóz, fölveszik Pirkót is, irány haza.

-- Na, összejött minden? – kérdi Zamfiri Pirkótól.

-- Még be kell mennünk egy bácsihoz, nyolcvanéves kosárfonó, el akarja mondani az élettörténetét.

„Nyolcvanéves. Elmondja az élettörténetét.” – Zamfiri sötéten néz maga elé a kocsiban, a hátsó ülésen, közben Vlorára, a szerelmére gondol, „mégiscsak föl kellene hívni”, ám tudván tudja, nem hívja föl, és azt is tudja: az óaranyszínű lány – szeme, mint két fekete Nap, arca stilizáltszív-alakú – nem lesz övé, soha már.

-- Ez lesz az, itt vagyunk – mondja Pirkó, sárga falú parasztház előtt áll meg a Lada, csatakos utcában. A kéményen árva gólyafészek, verébcsirip, az udvarból kakasszó. – Itt megvárunk, mondjad az öregnek, hogy csipkedje magát – közli Józsi Pirkóval, P. kiszáll, kapucsengőt keres, nincs, benyit, az udvarból kutyaugatás, „elhallgass, Bodri!”, kiabál valaki, az idő telik sötéedik immár, „most kérdezi meg az öreg, holnap lesz-e benne az újságban, vagy csak holnapután”, gondolja Zamfiri, esőcseppek jelennek meg a szélvédőn.

-- Tegnap mostam le a kocsit, a tetű életbe – mondta Józsi. Az eső mind erősebben dobolt az ablaküvegen.

…Hangok közelednek a kapu felé az udvarból, megint ugat a kutya, „Bodri, nem hallgatsz!”, középkorú ember s asszony lép a ház elé, közöttük Pirkó, hogy miről beszélnek, nem érteni az ablakon keresztül, csak azt, hogy meghalt… meghalt…

-- Meghalt? Az öregember meghalt? – néznek Pirkóra Zamfiriék, Pirkó megkerüli a pocsolyát, bekászálódik a kocsiba. P. bólint, „tegnap, lapzárta után”, suttogja, a könny kétoldalt végigcsorog arcán.

Zamfiri nem szól semmit, néma. Hiszen… Hisz kinek mondhatná el: tegnap, mikor a szülnapot tartották, irdatlan gálya jelent meg az esti égen, nem látja senki, ám Z. tudja, itt imbolyog a város, a szerkesztőségi épület fölött, recseg-ropog minden eresztékében, hintáz a Föld légkörének tetején – mintha vizen -- a három evezősoros hajó, csikorgó, rozsdás lánc ereszkedik belőle alá, a lánc végén iszonyú kampó, úgy leng, ahogy táncol a lég hullámain a gálya, ütemre, súlyosan… Most, most itt zúg el a kampó a két házsor közt, rosszul céloztak odafönt, ám lendül is a kampó rögvest vissza, homlokzatot-falat törve robban a terembe, ahol épp folyik a születésnapi ünnepség – persze senki nem lát semmit, csak Z., megy a móka, kacagás --, Zamfirit telibetalálja s hátában máris a kampó, megy vele az inga tovább, dől a szemközti fal, Z. roncsoltan csüng a horgon, nyikorognak a csigák, az inga leng, már magasan a házak fölött jár, tekerik föl a zsákmányt, fedélzetre húzzák, s ott, Z.-vel szemtől szemben: maga a Halál.

5.

Ez volt tehát a születésnapi bulin, amit Zamfiri nem mondhatott el senkinek, s látszőlag csak csöndesen üldögélt az asztal mellett, s báván nevetgélt a társasági vicceken. „Meghallották a gályán, miről beszélünk idelenn”, gondolta, „a rachelzsákba varrott pékről, akit horgász fogott ki a folyóból. Azt hitték, hogy róluk van szó, rájöttünk, kik ők. Ezért engedtek engem vissza, s indultak mit sem sejtő zsákmány után, s az áldozat nem más volt, mint a nyolcvanéves kosárfonó, aki el akarta mesélni az életét.”

…Szótlanul gurult velük a Lada hazáig, a szélvédőt heves, télvégi zápor verte. Fölöttük, az égen, ott imbolygott a gálya.

Farkas Csaba