A kapu

1.

Tél volt; a kapu aszfalthoz fagyva feküdt a járdán. Régimódi, monumentális, anyaga tölgy, vas-keresztpántokkal, rajta lepattogzott, sötétzöld festék. Hogyan került, és főként honnan, a K. utcába, az utcának járdájára – rejtély. Ami biztos: negyedkilós kulcsok jártak belé, amíg ténylegesen kapu volt a kapu – ha nyitották, nyílott, ha csukták, csukódott (amennyiben pedig nyitva felejtették, egy idő múltán magától, döngve becsapódott. Tudván tudta, a nyitva hagyott kapuk táját ittas egyének használják okádás céljából – ám hiába csukta magát. Súlyos-cirádás rézkilincsét újra s újra lenyomták az éjszakában, őt magát meg kinyitották, és… „Igen”, gondolta a kapu, „a hányadékban mindig van paradicsomhéj, talán emlékezetéül a Paradiso bárnak, ahonnét a kötekedő vendég, pincér-pofon által, kiűzetett.”)

2.

Zamfiri, a marginális hírlap-, és még marginálisabb tárcaíró, minden hajnalban elhúzott az aszfalton fekvő, rejtélyes kapu mellett. Sokáig észre sem vette, „holott a téma, mint tudjuk, az utcán hever”, mondta aztán önmagának (-ban), levezetve: immár nem alkalmas az írásra sem, de akkor mire? Ám későbben megnyugodott, hisz láthatta: mások sem vetnek ügyet (ügyet sem vetnek) e kapura, ez álmatag, déli város járdáján úgy kerülgetik az emberek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: ott fekszik a járdán, csak úgy. Csupán Handzsár, a szerb rablóvezér törölte le cipője talpáról a határontúli sarat a kapu úttest fölé feszülő élén.

„Kapu, mi nem vezet sehova”, gondolta a redakció felé haladva Zamfiri, „hiába hajolsz le, nyomod a kilincset, nyitod fölfelé a nyílászárót, a vak aszfalt mered rád. Ezzel már lehetne valamit kezdeni”. – Aztán legyintett (magában), „ezeknek?” S nem vette észre, minden egyes, meg nem írt tárcával gyöngébbé vált, és egyre erősebbek az „ezek”: nagy általánosságban mindenki, aki Z. közelében élt s mozgott, akik nem tudják, mi az, hogy látomás; akiktől idegen a lúdbőrző katarzis, de akikkel – igen – együtt kell élnie, amíg hagyják. Már nem sokáig hagyják, hisz azok a szerkesztők, akik tudták, Z. mit tud, idestova eltünedeznek, nyugdíjba mennek, meghalnak, az újak pedig, nos, az újak értetlenül néznek Zamfirire, ha Z., az egyenriportok megbízható szállítója, tárcával jelentkezik. Sarkánál fogva összecsippentik a fénylő gépiratot, amely fölött ott kering az élményanyag (készen arra, hogy az írást megragadja, s huzatnak álcázva magát, égnek szökjön vele, át a szellőztetés érdekében épp kinyitott ablakon) – szóval az újak ránéznek az irományra, a szerzőre: -- Mi ez?... – „A kapu”, gondolta Zamfiri, „a kapu bezárult. És én nem léptem be rajta.”

Meg aztán mikor is írta volna meg Z. a kaput („Végem van”, gondolta ehelyett, közelítve a szerkesztőség épülete felé a téli hajnalban. Égtek a lámpák, nem világosodott.) Na, mikor is?... Órájára pillantott, s megjelent előtte a laptükör, mert Z. tipografikusan gondolkozott az újságról (N.-i Néplap), amelynél mint munkatársat alkalmazták: mit mely oldalra lehetne megírni, hogy az lehetőség szerint már másnap megjelenjen. Most van, igen, reggel fél hat. Fél tízre a szerkesztő beér, addigra ő (Z.) elkészül két riportanyaggal, az egyes-hármas oldalakba valamelyik biztosan befér. Ez egy. Mit lehetne leadni még, szintén holnapra? Megvan: a kultúroldalba egy gyors recenziót a könyvről, mindegy, mi az, amit olvas épp. Közben már itt a déli értekezlet, ha mindkét riportja bekerült a lapba, akkor baj van: délután ki kell menni a megyébe, fölvenni újabb „anyagokat”, legyen másnap reggelre, s aztán még pár napra elég. Ha nem kell kimenni – így gondolkozott az önmagát gályarabságra ítélő Zamfiri --, még nem késő a Tarkavilág c. rovatba egy kis színest gyártani, valamint, a végső biztonság okából, glosszát írni a híroldalba, mely oldal a legutolsó, ám lehet, hogy a glosszát publicisztikásítani kell, és így a címlapra kerül. Írni célszerű továbbá – jaj! – a két hét múlva megjelenő tematikus mellékletbe, s máris itt a csütörtök, mikor, mellette mindezeknek, össze kell hozni egy kolumnát délelőtt tízig, tiniknek. – Közben persze események keletkeznek, itt ez robbant, ott azt fogtak el, sajtótájékoztató, amit mindig is utált Z. És ha itt a hétvég, annál rosszabb: a szombat-vasárnapi munkát külön fizetik, ki tehát nem hagyható. Legkésőbben hétfő reggel pedig leadandó a hétvégi számba való ún. „beöntés” (idézve: a szerk.). Mindeközben adni, adni az anyagot, amely: napi. „Napi-napi-napi-.na…” – gondolta Z., le kellene menni a Paradisóba, de mikor? Idő nincs rá, robot vált abból, hogy egykoron – ó, nagyon rég! – ellenállhatatlan kényszert érzett megfogalmazni mindent és mindenkit, ami s akik őt körülvette (-ték).

3.

…Z. már benn a redakcióban. Ír s ír, mindent, csak azt nem, ami – homályosan tán még érzi – dolga lenne, a kaput. Eltel’ a nap, estére jár, „haza kéne indulni már”, így magában; élettársa, Á. javában várja… Egyszer majd megunja, és nem várja, sőt úgy rúgja ki, mint dukál. A korzón megy Zamfiri az otthon iránt, tömeg tolong, reklámfény villog, de Z. nem áll le nézelődni, halad tovább, be-, s befordul, és egyszer csak… Ez a K. utca. A járdán: a kapu. A környék csöndes, senki és sehol.

Zamfiri kapuhoz lép, ott áll immár mellette. Lehajol, a kilincset lenyomja, a nyílászárót fölfeszíti, csikordul, nyílik, nem, nem az aszfalt: tátongó mélység, lépcső vezet benne lefelé. Fél kézzel, fél vállal a kaput tartja, fél kezével aszfaltperembe fogódzik Z., lába a lépcsőt tapogatja, fokonként ereszkedik mind lejjebb, a kapu újra lecsukódik, s Zamfiri eltűnik a város alatt, a mélyben.

Farkas Csaba