Balaton, tavaszon

Húsvétvasárnapra elmosta a háromnapos eső a havat a Balaton-vidékről, de Thakácsék kertjében, megroskadva bár, megmaradt mégis egy kis jéggé olvadt-fagyott hó a kertben, a ház északi oldalán lévő sarkában, egy kietlen fagyzugolyban (amint régente a jégvermekben is megmaradt még nyáron is a jég), de mellette már ott nyílt az ibolya. Thakács kinyitotta az ajtót s átszellőztette a házat – bent hidegebb volt, mint odakint --, aztán becsukva a nyílászárót, bekapcsolta az elektromos fűtőtestet, amely aztán nemsokára ember számára is viselhető hőmérsékletűvé varázsolta a helyiségeket, nemcsak fókáknak. Th.-nak a falinaptárra esett pillantása, húsvétot mutatott. „Megöregedtem”, suttogta magában Thakács, megroppanva a tény súlyától: mindjárt ötven éves, és mintha tegnap lenne, úgy emlékszik arra a késő délutánra, mikor – szintén húsvét volt -- tizenvalahány évesen először ment ki éjszakázni a mólóra. Akkor még nem is itt, Balatonsz.-en, volt székhelyük, hanem Zamárdiban adódott egy vízpartoni lakásuk Th.-éknak. Ebből adódóan az a móló sem ez a móló volt, ahova mostanában jár Thakács, az egy vitorláskikötő mólója volt, derékban meghajlott, s északkelet irányába mutatott. („Csak dobjon, spori, mindig Pest felé” – igazított el egy zöldfülű horgászt egy tapasztalt, északkelet felé mutatva – „és nem lesz semmi baj.”)

Mit is fogott az élete első éjszakai horgászatán Thakács? Máig emlékszik: három angolnát. Akkoriban mindkét botjával rablóhalazott: szerette a látványos, „nagy” kapásokat, amikor félméternyi mélyről ugrik fel hirtelen a kapásjelző, s nem esik vissza, ottragad, már indul a bot is… Egyébként szép, szél- és hullámmentes éjszaka volt az a valamikori első; most, a majdnem-ötvenéves Thakács nem is érti, hogyan jöhettek olyan mozdulatlan vízen az angolnák. (Ma ilyen vízen ki sem menne rablóhalazni a partra Th.) Horgász egyetlenegy sem mutatkozott a mólón, ó, mennyire más idők voltak azok! Most nyilván tele van horgásszal az esti-éjszakai móló, „dobnak, dobnak Pest felé” – susogta magának Thakács --, „s nincs, nincs semmi baj.”

…Aztán a többedik balatoni éjszakán, éjfél felé, leérkezett egy pontyozó is a mólóra, „kenyeret gyúrtam nekik, ezerjófüvest és kenőmájasost”, mondta Th.-nak, s később fogott is két pontyot; Thakács elmulasztotta megkérdezni, melyikre jöttek, az ezerjófüvesre vagy a kenőmájasosra? Persze, ma, a víz-, horog- és keszegcsipkedés-álló, dipelt kukoricák korában már aligha lennének hasznavehetők azok a régi tapasztalatok. Tényleg, mit csinálhat vajon most az a horgász? „Ó” – válaszolta magának Th. --, „valószínűleg már rég halott.” S már látta a jövendőt, amikor ezt fogja megkérdezni magától egy – most még – tipegős gyermek, egy leendő horgász, felnőve Thakács írásait olvasgatván: „Vajon mit csinál, igen, mit tesz most Thakács?” Miközben Th. síremléke már ott lesz abban a mély-déli temetőben, a virágok róla lelopvák.

De maradjunk most a horgászatnál, ama legelsőnél! Hajnalban megérkeztek az apró süllők. Félbemaradó, idegesítő kapások, melyekről csak később derült ki, hogy kis süllők az okozói: egyikük véletlenül fennakadt a horgon, mohón benyelni igyekezve a fél snecit. Indult is haza Thakács, és egy pillanattal előbb, mintsem megfordult volna, a mólóról kifelé irányulva, egy nyúlánk, lilás, viruló-szegélyű felhő mögül kilobbant s szerteszórta ragyogását a kora reggeli Nap. Thakács csak ekkor vette észre: már milyen régóta nem a viharlámpa fényénél figyeli a karika-kapásjelzőket, hanem „csak úgy”, maguktól látszanak: megvirradt. Csiripelni kezdtek a kövezésen horgász-etetőanyagmaradékot kereső, arcocskájukon kétfelől csokoládébarna foltot viselő mezei verebek (melyek színezetében, a házi verébtől eltérően, van valami a veresbor színéből is, épp ezért nevezik, legalábbis nevezték, Somogyban „bori veréb”-nek is őket), és Thakács csak gyönyörködött bennük, meg a ma embere is csak gyönyörködik bennük, nem tudván: bizonyításvágy van a hajnali madárszóban: „itt vagyok, ragyogok, nem evett meg éjszaka a bagoly, továbbra is foglalt a territóriumom”. Mindezt akkor, tizenévesen, nem tudta tehát Thakács, és most, majdnem-ötvenévesen, tudja, s kétségbeesés önti el: hátha Isten is csak gyönyörködik az emberiség nagy mozgalmaiban, a háborúkban – amit úgy néz, mint ahogy mi nézzük a városi galambokat, ahogyan összevesznek egy kenyérdarabon. Vagy kutató lenne Isten, aki rajtunk próbálja ki, mint mi a fehér patkányokon, a különféle földöntúli betegségek gyógyírjait?

…Ám most gyerünk vissza ahhoz a régi horgász-korhoz, amikor még tizenéves volt Thakács, és szakadjunk el a húsvéttól. Akkoriban akárhová ment is, mindétig angolnát fogott. Angolnát fogott azon a deszkákból készült, kék korláttal ellátott, nagy napozóplaccon is, amelyen angolnás, szeles-viharos időben nem volt senki, s Thakács háborítatlanul dobhatta be a snecivel csalizott horgot az innen húsz méterrel arrébb levő nádas szélébe. Alig félméteres volt a víz, de ide is kijött az angolna, mintahogy kijött a kis befolyóba is, amellyel kapcsolatban Thakács sokáig nem sejtette – csak feltűnt neki --, miért nincs benne béka. Odahaza, a Mély-délen ugyanilyen csatornákba csak úgy csobbannak bele a vízbe, sorozatban a kecskebékák – „melyek voltaképp a tavi béka és a kis tavi béka hibridjei”, mondja magában a több tíz évvel idébbi Thakács --, itt meg sehol semmi. Mert megették őket még ebihalkorukban a kis angolnák, átalakult korukban pedig a nagy angolnák. Az angolnákat pedig a Th. család ette meg, sült angolnaként, gerinctelenítve-klopfolva olyan volt, mint a rántott hús, csak annál sokszorta finomabb. Thakács – ismételjük: az a régi – eldobta a nád tövébe a horgot, aztán lassan, lassan húzta be. De nagyon lassan ám, fél óráig is volt egy-egy helyen a csalihal, így aztán, mert a horog is mozgott, az angolna is mozgott, előbb-utóbb egymásra találtak, s megvolt a siker. Mindez persze nappal történt, viharban-szélben az angolna jön nappal is.

Ma már? Ma már többnyire viharban-szélben sem, se éjjel, se nappal. Amikor Thakácsék áttették székhelyüket Zamárdiból Balatonsz.-re, akkoron még bőven jöttek, vagy érkeztek, volt „érkezésük jönni”, ránt egybe két szót most Thakács, és meg lehetett figyelni: ha az ember kéthorgos felszerelést használt (mint régen Th.), s az egyik horgon fél sneci volt, a másikon meg élő, egész, akkor az esetek 99%-ában az élőre jött az angolna – pedig, ugye, azt vélné az ember, a fél sneciből kiáramló szaganyagok jobban vonzhatják (vagy túl gyorsan kiszabadulnak a fél sneciből a szaganyagok, így aztán nem csoda, ha az élő halra érkezik az Anguilla).

S most, amikor ez a szeles-esős, újra-, meg újra visszatérően tavasz nem teszi lehetővé, hogy Thakács hosszú távon a mólón tartózkodjék, mint egykor húsvétidőn. Ó, máskor hogy virágzik ilyenkor már a tavaszi aranyfa (igen, aranyfa: se nem aranyeső, se nem aranyvessző, hanem aranyfa, ez az elnevezése – igaz, elég otromba – ennek a cserjének. Mint ahogy van ezüstfa is, amit olajfűznek mondanak a népek, s amely szorgosan növi be a pusztaiságukban megtartani kívánt nemzeti parki területeket, kiváltva ezzel a szakemberek ezüstfa-gyérítő igyekezetét. – De most mi az aranyfánál tartunk, meg a tavalyi hagymákból hirtelenül kizöldülő, majd (nemsokára) kivirágzó lila, fehér, rózsaszínű jácintoknál, sárga nárciszoknál, melyek illata az egykori (gyerekkori) Thakácsban a mély-déli keszegfogás hangulatát idézte föl, most pedig, már ötven felé, az általános balatonozásét. Most is virít a Balatonon az aranyfa, de tövükben minap még ott volt a hó. Éppúgy a mellettei, nagy ezüstfenyő vízszintes-tenyeres ágain, ahol… -- De hol jársz, Thakács, hiszen az az ezüstfenyő rég kivágva, mégis, amint a balatoni házra gondolsz, mindig odagondolod a nagy ezüstfenyőt is, oda a kerti csap mellé, ahol a megtisztított halakat szoktad lemosni, és ahol évről évre összegyűlik néhány pikkely, úgy kell őket kisseprűvel noszogatni a kerítésen túlra, tovább.

S milyen pikkelyek gyűlnek oda össze? Thakács büszkén jelentheti, hogy tavaly húsvétról szép nagy pontypikkelyek gyűltek, pedig nem ám tükrös pontyból, de pikkelyesekből származtak. Ráadásul nem is éjjel fogta a halakat Thakács, hanem nappal, a legnappalabb nappal, enyhe hullámzásban. Először a szomszéd botja görbedt hétrét a ponty miatt, „na”, gondolta Th., „ilyen szerencséje is csak a mindenkori szomszédnak lehet”, aztán pedig az övé is, most bezzeg jó volt a szomszéd, segített megszákolni a halat. A halat, melyet tizenvalahány évesen simán megszákolt volna egyedül Thakács, de most, mindjárt-ötvenesen, nem ugrál oly könnyedén a vörös partvédő köveken. – És most, az idei húsvéton mi a helyzet? Ez a móló már „az” a móló, amelytől nem tud elszakadni Thakács, s a helyszín: Balatonsz. A horgokon giliszta, a kapásjelző mocorog, és Thakács kicsévél egy féltenyérnyi karikakeszeget. – Télikeszeg – mondta a halra egy Th.-tól nem messze tőle horgászó, s elfordult. De ekkor már húsvéthétfőt írtunk, a jég eltűnt a kerti fagyzugolyból is.

Farkas Csaba