Emlékvizeken horgászva

Thakács idejei

Vagyis a szerző, Farkas Csaba irodalmi énjének időutazásai – életének különböző időszakai és helyszínei között. Egy élet a horgászat díszletei között. Egy valószínűleg soha el nem készülő regény anyaga hírlapi tárcákban adagolva.

Mióta én is horgászom, megszerettem a horgászcikkeket. Úgy, ahogy a focirajongó szereti olvasni másnap a sportlapban, mit írnak arról, amit a saját szemével is látott. Vagy ahogyan útleírást olvas az ember, ha jól mesélik el, amit maga is látni szeretne. Ha olyan helyet mutatnak meg, amit helyettünk látnak – de a jelenlét érzetét kelti bennünk.

Ez a kötet ilyen – is. Első rétegként horgásztárcákat/novellákat lehet olvasni benne. Vízparti helyszínek, halak és madarak, színek és hangok, kapások, fárasztások, egykori és újabb horgászeszközök – divatos jelzővel – tűpontos leírását. A készülés, várakozás, zsákmányejtés izgalmának ezerféle változatát.

Lehetőséget és korlátot jelent a műfaj és a belőle következő terjedelem. A hírlapi tárca a nyomtatott újságok rövid, de minden nap megjelent műfaja, a tehetség erejétől függően tömör szépirodalom, vagy annak utánzata. Volt. A szegedi napilapokban ennek gazdag hagyománya – volt. Farkas Csaba aktív újságíró korában is jobban meg tudta fogalmazni tárcában a világot, mint riportban vagy vezércikkben. Balszerencséjére éppen az ő idejében szűnik meg ez a műfaj, amelyet nem az olvasói igény hiánya, hanem a kiadói mohóság és a szerkesztői önkény szorított ki a lapokból.

A szerző e kérészéletre szánt formában mesterien alkalmazza a 20. századi irodalom nagy újítását: az idősíkok váltogatását. Alteregója, Thakács meglett emberként úgy emlékszik vissza 43 vagy 30 éves önmagára, aki éppen visszaemlékszik 13 éves önmagára, hogy az olvasó pontosan tisztában van azzal, mi, mikor, hol történt vagy történik éppen.

Ha így, kötetben, egymás után olvassuk az önmagukban is kerek egész tárcákat, kibontakozik előttünk egy fejlődésregény, horgász kulisszák között. A kamasz, akinek a szeme előtt rabol a balin, vágyakozva nézi, s majd később tudatosul benne, hogy van az életnek olyan szakasza, amikor az ember még csak piros szárnyú keszeget tud fogni. Örül az első, éppen méretes harcsáinak, de az ő helyéről J. bácsi fogja ki az igazán nagy halat. A valóság és a vágy határa elmosódik, a képzelet kitágítja e novellák világát.

Vékony rétegben, de ott van benne a korrajz. A város, Szeged – a tárcák többségének születési idején, a rendszerváltozás után. A munkahely, a „lila Délvilág” napilap, ahol havi 60 flekket ír a szerző, ami a horgászáshoz képest négy fal közti, klaviatúrakalapáló rabság, a későbbi és korábbi időkhöz képest a sajtószabadság fénylő ideje. Tudjuk is, meg máshol a szerző is megírta: azokban a rövid években, Nikolényi István főszerkesztő védernyője alatt mindent szabad volt írni, amit az újságírók akartak. Ez is elveszett éden lett, a nosztalgia tárgya, amikor Farkas Csabának – aki sem cégjegyzékböngésző oknyomozónak, sem lakájmédiásnak nem alkalmas – még biztos helye, otthona volt a sajtóvilágban.

Átszövi ezeket az írásokat a világról való tudás, és az ebben való kételkedés. A horgász közvélemény szerint a lékfúróval előidézett lékben jobban kap a hal, mint a fejszével vágottban. De a személyes tapasztalatban vagy úgy van, vagy nem – áll elő a dilemma A holtág jegén című írásban. „Most akkor ezt miért is fogtam?” – kérdezte magától, hazafelé menet, az öröm csillapodtával Th. „Mert zajtalanul keletkezett a lyuk, vagy annak ellenére? Ezért vagy azért? Vagy lehet, hogy az ok egészen más?”

Farkas Csaba szövegének üzenete leginkább a hangulatokban, a hős és a körötte lévő világ egymásra rezonáló viszonyában érzékelhető. Lényegét még idézhető mondatokban is nehéz elcsípni. Talán a Csatorna a határon című írás befejezése alkalmas erre: …Ekkor Thakács megértette: ha kimegy az országból ez a csatorna, ha nem, ő maga mindenképpen túlment valaminek a határán. Itt, ez a víz ennyit tudott neki nyújtani – ennyit, nincs tovább.”

Tanács István

Előszó

Összeharapdált ujjú horgász mutatja be a felszín alatti és fölötti világot

Bakos András írása Farkas Csaba Emlékvizeken horgászva című novelláskötetéről.

Bizonyos kérdéseket csak a vízparton érdemes föltenni, és ezek jótékonyan különböznek a hétköznapi, száraz kérdésektől.

Fúróval, csöndesen kell léket vágni egy tavon, vagy nyugodtan csattoghat a fejsze?
Vajon lesz-e mindig elég árvaszúnyoglárva a Balaton halainak?
Az apróra darabolt fokhagyma a jobb ízesítőanyag, vagy az ánizsaroma?
Mitől lesz egyszerre halszagú a szél?

Ezek a kérdések természetesen a horgászokat foglalkoztatják: több százezer embert Magyarországon, akik a kívülállók szemében olyanok, mint A Gyűrűk Urában a tündék fogalmai szerint a törpök. Gyűlölni szokás őket, leginkább azért, mert saját kezűleg fogják, olykor meg is ölik, el is készítik a halat, amelynek húsát, ha üzletben, vendéglőben kínálják, jó étvággyal fogyasztja el.

Nyilván tényleg akad a horgászok között jó néhány Menyhal Menyhért, aki vitorlással horgászik a Balatonon, és „mindig friss süllővel látja el »A Szétlőtt Festményhez« (e név eredete: »egy nagy ember« belelőtt a »Herman Ottó a Kis-Balatonnál« c. festménybe) címzett természetvédelmi halvendéglő kuncsaftkörét”.

Az Emlékvizeken horgászva című könyv hőse, Thakács azonban az a horgász, akinek pici lélekvesztője sincs. Sajátos öniróniával megáldott személyiség, kölyökkorában kajakozott, és edzésen sohasem borult, az életben viszont igen.

Biciklivel, vagy vonattal és gyalog megy a partra, nem azért, hogy a legdrágább felszereléssel, csalival kifogja a legnagyobb halakat mások elől, csak azért, hogy abban a néhány órában, amíg ott van, elemében legyen. Gyerekkora óta horgászat közben érzi magát a legjobban. Ha épp nincs lehetősége egy nyáron elutazni a Balatonhoz, akkor „fejben nyaral”. Inkább hajnali kettőkor kel, csak hogy egyedül legyen a parton, és ha megérkezik a többi horgász, és hozzá túl közel telepedik le, akkor inkább pakol és továbbmegy. Akváriuma van, nem átall bemenni az állatkereskedésbe halottak napja előtt eleségnek való gyászbogárlárváért, és a megközelíthetetlennek tartott lányt felismerni véli egy kocsmai akváriumban, bíborsügér képében. Csöndes szenvedéllyel fedezi föl a víz alatti világot, de mi sem áll távolabb tőle, mint beszerezni egy halradart, amivel mindent látna odalenn, mert a megismerés bizonyossága mellett a titokzatosságot szereti, és tiszteli – nem csak a vízben. Amikor az üdülő konyhájában zörgésre figyel föl, és meglátja a kintről beszökött, pirók színű egeret a kenyeres zacskóban, óvatosan kiviszi a gyepre a csomagot kenyerestül, hogy az állat békében elmehessen.

A legtöbbször arról szól a történet, hogyan jut ki a Maros, a faluszéli tó, az öntözőcsatorna, a Tisza vagy a Balaton partjára, ott mit lát. Át lehet élni a készülődés, a zsákmányszerzés örömét, a jó és a rossz stresszt (lásd: Selye János) egyaránt.

Mi ebben az izgalmas?

Ugyanaz, ami a Tüskevárban, vagy Az öreg halász és a tengerben, vagy Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán vadásztörténeteiben: a szokványos, emberekkel benépesült világ és a még mindig kiszámíthatatlan természet kontrasztja. A vadonban magára maradó ember, akinek egyszerre látszik a glóriája. A történeteknek ugyanaz a terük és az idejük, aki az elsőt megszereti, a többiben is jól érzi magát.

Kittenberger Kálmánnak egy oroszlán kis híján leharapta az egyik ujját. Utóbb saját kezűleg vágta le azt az ujjat, és formalinba téve elküldte a Magyar Nemzeti Múzeumnak. És azon a testrészen, a köröm alatt látszott az arzénmérgezés nyoma, amire preparálás közben tett szert a vadász-író. Thakácsnak viszont a megfogott és hazavitt vagy szabadon engedett balatoni kősüllők fogazata hagyott nyomot az ujján. Bár az ő ujját nem harapja le semmi – legföljebb a hármashorog egyik ága akad bele –, ez azért ugyanaz az élethelyzet.

Aki tesz, megszenved érte, annak megvalósul a gyerekkori álma, és kifog egy jó napot a régóta vágyott helyen, hogy aztán ha másnap ugyanott már semmi sem alakul jól, akkor se legyen elégedetlen, hanem vegye tudomásul, hogy ennyi adatott. Tisztában van azzal, olyan nincs, hogy az ember gardázni indul, mert ezek a halak mindig ott vonulnak, ahol nekik tetszik, nem ott, ahol számítani lehetne rájuk, így valójában a gardák döntik el, hogy a horgász gardázik-e. A balinért viszont be kell gyalogolni kilométerekre a parttól, vinni a merítőt, az otthon, házilag barkácsolt műcsalit vagy a boltban vásároltat, és dobálni kell, húzni, hogy a menekülő, sérült kishalat imitálja. Mindig eljön az a pillanat, amikor el kell indulni haza, hiába, hogy még jó lenne maradni: az önfeledten pihenő gyereknek egyszerre a felnőtt énje mondja, „gyerünk, nincs maradás”. Azt is zúgolódás nélkül kell tudomásul venni, hogy elszántották a dűlőutat, amely a Maros-partra vitt, és mire a szántásban végigtolja a biciklit az ember, leizzad, a hátára dermed az ing, és folyik a könnye a hidegtől. Legföljebb megjegyzi, hogy gyerekkorában ezt jobban bírta.

Nincs nagy különbség a gyerekkori és a régen halandóvá öregedett Thakács között, a szerző néha finom malíciával jelzi, mint a bulvárlapokban szokás, hogy épp Thakács (43) vagy Thakács (13) a mondott történet főszereplője, de ennek csak annyi a jelentősége, hogy a különböző idősíkokban bizonyos halak épp bőven foghatók, vagy nyom nélkül eltűntek, az emberek pedig rőzseláng mellett szalonnát sütnek, és halkan beszélgetnek, nevetgélnek, vagy már túlestek a rendszerváltozáson, barbecue-znak és gusztustalan módon hangoskodnak – vagy csak nem veszik észre, hogy valaki épp az élet-halát mutatja, a háromkilós pisztrángot, ami hatalmas – nem mint általában a pisztrángok, kicsi –, tehát valószerűtlen, voltaképp nem is létezik.

Azért szép ez a magányos öröm is, mint ahogy meglátni, több kilométerre a parttól a vízinövényzettel együtt úszó csigákat, amelyek a talpukkal érintik a felszínt, fordított Krisztusok.

A kérdésekre visszatérve: léket vágni fúróval is, fejszével is szabad, de ha elkészült, meg kell jelölni, nehogy valaki belecsússzon. A fokhagymás etetőanyag bizonyos körülmények között lehet olyan eredményes, mint a vaníliás, vagy a méregdrága aromával ízesített. Azt senki sem kívánhatja ép ésszel, hogy száz százalékos eredményt érjen el a katasztrófavédelem a szúnyogok gyérítésében. Azt pedig, hogy mitől lesz egyszerre halszaga a szélnek – akár egy nagyváros közepén is –, nem lehet megmondani, de ez biztosan nem a képzelet játéka.

Farkas Csaba: Emlékvizeken horgászva. Pelikán Kiadó, 2022, 234 oldal.

Magyar Narancs online