A víz édeni illata

A folyónak az a legizgalmasabb állapota, mikor szintje egy vonalba kerül a parttal, mint az uszoda feszített víztükre. mondja magában Thakács, a belvárosi rakpart-mellvéden könyökölve. Nyugtalanító-édeni vízszagot hoz a szél, s Thakácsnak hirtelen az az érzése támad: mintha történne valami a vakító, nap-pikkelyű felszín alatt, amiből ő kimarad.

… A Tisza árad, barátságos vadállat, „hát szia, part”, mondja kíváncsian, és enyhén kibuggyan, a part riadtan hátrál, aztán beleájul a vízbe. Sehol rombolás-zúgás, csak némaság, emelkedés, a hullámtéri, vén fűzfák már vízben állnak, belsejük szivacs, leveleikről mézédes csöppek préselődnek,, remegve növekednek, s – csöp-csöp – visszacsöppennek a vízbe, karikát vetnek, mintha eső esne, „sírnak a fűzfák”, mondja a népnyelv, mondta Thakács nagyapja is évtizedekkel ezelőtt, mikor horgászni vitte Thakácsot a hajdovai kubikokba, „sírnak a fűzfák”, mondja azóta Thakács. – Nemcsak sírtak a fűzfák: pelyhedzettek, libegtek vattáik az egykori, moccanatlan, Maros-ártéri csöndben, fehér réteg a fekete vízen, a göcsörtös-öreg, csonkolt fűzfák némelyikének már csak a kérge élt, belseje sehol – elpusztult, meghalt, szarvasbogárlárvák rágták keresztül-kasul, harkály vájt lyukat a törzsbe, a lyukat fölfedezte egy pele, kibővítette, beléfialt, a kis pelék szakadatlanul őrülték a korhadt belsőt. a következő évben cinkék költöztek a fába, megint pelék, megint cinkék, kihordták egymás törmelékét, a fa anyaga egyre fogyott, és egyszer csak, télen, különlegesen kietlen, hó nélküli, csillagfényes, fagyos éjen – az éjszakázó varjak holtan fordultak le az ágakról – nagyot pattant az összehúzódó kéreg, tetejétől talpig végigrepedt a törzs, s a külvilágnak szabad útja nyílt befelé. Elkövetkezett a tavasz, a falubéli gyerekek kiégették az agg fűzfának holt belsejét, melyben ezek után már egy ember is elférhetett, és volt: határőrök szökevényt kerestek, ám az üldözött egyik pillanatról a másikra eltűnt – beléállt a fába, dobogó szívvel hallgatva, hogyan ropognak el mellette a léptek. A levelek, az ártatlan fűzlevelek ekkor is könnyeztek, hisz a kéreg ép volt, egészséges, szállította a vizet, a vízben oldott tápanyagokat, sírtak a fűzfák, s – tavasz volt akkor is, tavasz – áradt a folyó, váratlanul, némán megjelent a fák köt, emelkedett, halak milliói jöttek vele, holdfényes májusi éjszakán fröcsögve ívtak acélos nyurgapontyok, lapátnyi dérvérek, félkarnyi jászok a töltés frissen elárasztott füvében. A fűzfába harcsapár fészkelt, a kisharcsák ezrei kétségbeesetten növekedtek, talán érezve: ha nem sietnek a növéssel, nem tudnak visszamenni az apadó vízzel…

De most még odébb vagyunk, mondja magában Thakács a belvárosban, előbújva az emlékek erdejéből. Bűvölten nézi a nap-pikkelyzetű Tiszát, melynek szintje egy vonalban van a parttal. A levegőben: a víz szívszorongató, elhagyott-édeni illata.

Farkas Csaba