A festményből jött tél

Idén Thakács hozta meg a telet, saját kezűleg. Elmondjuk, hogyan. Kiállításmegnyitóról tudósította az N.-i Néplapot Th., és az esemény végeztével hirtelen-lelkesedően meg is vásárolta a bemutatott képek egyikét. Elvinni nem lehetett egyelőre a festményt – persze --, csupán árát húzta át a cetlin ácsceruzával át a szervező, s helyette ráírta, nagy betűkkel: ELADVA. Behavazott pusztaság az ábrán, a hó alig több, mint néhány centis, itt-ott, ahol a fagyos szél tisztára söpörte a száraz-cérnafüves, végtelenbe nyúló, vaskemény földfelületet, szürkés-türkiz foltok; másutt – egy-egy felmagzott-száraz fűcsomó, csontszáraz bogáncs előtt – a fehérség elmélyül: megakadt-felhalmozódott az akadályban a hó. A távolban hosszan elnyúló, alacsony juhhodály, teteje havas; a kép előterében: tetőtől talpig fehérbe öltözött gémeskút. Ami akként lehet tetőtől talpig fehér – hisz a hó fő szabály szerint csak a vízszintes felületen, a kútgémen marad meg, annak is a fölfelé néző felén --, hogy belepte a dér; ez valószínűvé teszi: a tájat takaró fehérség részben nem is hó. Az ég: hozzánk közel szinte mélykék, messze fehér; a láthatár nem észlelhető, a párásság az ég mélyét összemossa a föld tetejével. – Ez tehát, igen, a kép (olaj-), melyet Thakács megvásárolt a koratél későőszies elején, és amit aztán, tíz nap múltán, a kiállítás bezártával hazaszállított. Este volt már – pontosabban: fél öt, ám éjszakai mérvű decemberben ekkor a sötét --, mikor elhagyta a kiállítótermet, kezében, kereténél fogva, a téli kép, vitte, vitte, keresztül a fél városon, a lomha, locspocs időben. Sietett Th. hazafelé, s legmesszebbmenőkig nem tudott róla: nyomában a járda fagyos-deressé válik. Eltelt némi idő, mire észlelni kezdte – inkább hallotta, mint látta; vissza nem fordult --, hogy háta mögött egyre-másra csúsznak kis híján vagy egészen el a járókelők. – Végül mégis szemrevételezte a helyzetet: amerről jön, minden csillog, deres-fehér, s akárha xilofonok pengenének, a tócsákon folyamatosan vastagodik a jég. „De hiszen…”, hitetlenkedett Thakács és körben forgott tengelye körül, kezében a képpel, a festmény megdermesztette körülötte a várost --, „de hisz nincs is fagy!” – Újra elindult, haladt volna tovább, ekkor már előtte is dér fedte a járdát, ő mega meg kevés híján elvágódott, elébb hanyatt, aztán hasmánt, s innentől fokozott óvatossággal közlekedett otthona felé. Ahová lépett, ropogtak a frissen fagyott tócsák, ritka szemű havazásba torkollott az eddigi, csapkodó eső, a sétálóutca magától öltözött karácsonyi fényáradatba, ötméteres, feldíszített ezüstfenyő jelent meg az esti téren, nyitva van az Aranykapu, nyüzsgő élet a pavilonsoron, szegfűszeges forraltborillat felhőz…

„Meghoztam a telet”, vidámkodott hazaérve, cipőjéről a lábtörlőn a havat letoporogva Thakács, fagytól pirosra csípett arccal, mikor felesége, Á. ajtót nyitott. A téli festmény a szobában – egyelőre csak a szekrénynek támasztva --, cserépkályha csavarógombja fordul magától nagyobb fokozatra, narancsillatú fenyő illóolaja száll (pedig fenyőt még nem is vásárolt Thakács), a szekrénytetőn csomagok titokzatoskodtak, zörög a gyertyás-csengős-kisangyalkás ábrájú celofán (holott Th.-ék még meg sem vették az egymásnak szánt ajándékokat). Á. és Thakács innentől kezdte el számolni, karácsonyig hány nap van még hátra.

„Végülis várható volt”, mondta magának Thakács, amikor megpillantotta a kiskörút és a Kálvária sugárút kereszteződésében, a fal mellett, szemmagasságban lebegő csukát. Emberek, autók jöttek-mentek, zajlott a reggeli forgalom, ez azonban a csukát nem zavarta. „Mit akar fogni? „, tette föl a kérdést Thakács, és ekkor észrevette a verebeket. A túloldalon feltűnt egy jókora ponty, egy diáklány odadobta neki szalámis szendvicse utolsó falatját, amelyre már nem jutott szalámi. Thakács fölnézett az égre: fecskék nyilaltak, elkeveredve az ezüstösen csillogó küszökkel, gardákkal. A hal- és fecskecsapat versenyt vadászott a szúnyogokra. Játékosan csivogtak és villámlottak, sütött a Nap, suhantak a város fölött, a félig felhős, kék, reggeli ég alatt.

Farkas Csaba