„…de én itt élek, Magyarországban. Élek? Évtizedek óta hírlapíró vagyok, napilapos. Azóta nincs időm élni” – írja a Magánbirodalom című, a Littera Nova Kiadónál megjelent prózaantológiában megjelent írásai elé Farkas Csaba. (…) A Magánbirodalom jól érzékelteti, hogy prózaíróinkat egyre inkább befolyása alá vonja az újságírói életmód – ha másért nem, hát egzisztenciális okokból. (…) Farkas Csaba írói alteregója, Zamfiri is elszántan küzd lelki épségének megőrzéséért: „hírlapíróként dolgozott, gyártotta a lélektelen anyagokat, egyiket a másik után, itta a vodkát, mint a vizet, irodalmi terveivel nem fölhagyott, hanem azok hagyták el őt, egyre távolabb került a cél, kisebbedett, láthatatlanná vált, és Z. egy napon rájött: ez most már sohasem elérhető… Ettől kétségbeesett, hisz jól tudta, egyetlen esélye az életben maradásra az írás.” Farkas Csaba a válságos időkben rendre a megsemmisülés határaira küldi a hősét, aki láthatóan akkor nyugszik csak meg, ha képzeletben szecessziós hangulatú halálmotívumokkal játszhat. Kötelességszerűen világra hozott szürke anyagaitól így újra meg újra elszakad, és saját világába húzódik – ahol az esti égen irdatlan gályák lesnek rá, ahol tátongó mélységekre nyíló kapuk vonzzák magukhoz, s ahol pusztító mámorban írt sorai színes örvényekbe húzzák áldozataikat. Könnyen lehet, hogy a napilapos élet skizofrén szellemű, szerepzavarral küszködő írókat és írásokat szül, de ezek a lelki defektusok legalább valósághűek. Ha nem tévedek, a porondon kívül zajló kegyetlen összetűzések közben néhányan mi is rendre darabokra hullunk, s csak képzeletünk erejére hagyatkozva tudunk újjászületni.

(Toót H. Zsolt, PoLíSz, 1996/október, 22. szám, 46-47 oldal)