Hosszú hétvége, Mexikó

Thakácsnak váratlanul ki kellett vennie egy nap szabadságot, és így lett egy hosszú hétvégéje szerdán. Á. már kora reggel elment hazulról az iskolába (munkahely), Th. pedig indult ügyintézni. Majd Thakács később, hazaérve, álldogált még egy kicsit a százesztendős bérház kopott körfolyosóján, s mielőtt benyitott volna az ajtón, észrevette: magához tért a folyosóasztalka cserépjében a vérehulló fecskefű.

Előző napokban, amikor mínusz tizen-húsz fokok álltak bele a várostestbe, mint eldobott lándzsa, rezegve, lekonyultak a fecskefű levelei, az elfagyásnak minden tüneteit mutatva. „Ennek is annyi”, gondolta letargikusan Th., de lám, elmúltak a csikorgó idők, és a növény magához tért. Különlegesen fagyálló folyadék keringhet ereiben, hasonló az Arktisz ún. túlhűlt, azaz nulla fok alatti vizeiben egzisztáló jéghaléhoz, mely még azon, nem teljesen élőlénybarát körülmények közepett is megmarad.

Thakács, aki eddig úgy gondolta, ha egyszer valami elfagyott, akkor elfagyott, legföljebb leendő, új hajtások segítenek rajta, azok is csak abban az esetben, amennyiben az elfagyás a föld alá, a gyökérzetre nem terjedett ki – tehát Th. ezek után  kicsit új szemmel kezdett nézni a világra. (S hogyan került hozzá a vérehulló fecskefű? Még a nyáron hozta egyí ismerős; előzmény: Th. sokat kommunikált [írásban; tárca] arról a vérehullófecskefű-példányról, amit egy sajtótájékoztató helyszínén pillantott meg, és amely minden sanyarúságokat túlélve virágzott egy falrepedésből kinőve.)

Állt Thakács tehát a körfolyosón, nézte, nézte a megához tért vérehulló fecskefűt (-vet?); azon gondolkozott, miért tűnik leghosszabbnak a hónapok közt a legrövidebb, a február. „Nyilván azért, mert az embernek ilyenkor már elég elege van a télből, és ezzel szemben a tél még mindig a helyszínen alkalmatlakodik. Ebben a vizes-levegős nevű, hókásás-fényes hónapban ott csillog a halál” – közölte magával Thakács, és benyitott a lakásba. Fruzsina, a húszéves, kék szemű sziámi macska – eddig összegömbölyödve aludt az olajkályha melletti párnán – panaszos nyávogással fogadta. Mintha mondani akarna valamit, felhívni Thakács figyelmét valamire, amit csak ő lát.

…Nemsokára hazaért Á. Lekabátolt, leült, a sziámi az ölébe ugrott. – Annyira – mondta Á. – annyira szeretem… -- A macska befészkelte magát az ölébe, és megintcsak elaludt. Majd hirteleb felébredt, kiment az előszobába, és egészen furcsán nyávogni kezdett, mint aki végzetesen egyedül maradt. – Vajon mit lát ilynkor? – kérdezte Á. – A kölykeit hívja? (-- Gyönyörű kölykei voltak Fruzsinának egykor, benépesítették az egész lakást. Ült, anyaian, F. a szoba közepén, s ugrándoztak-hancúroztak körülötte a fehér testű, fekete fülű-farkú-tappancsú [akromelanisztikus] kismacskák.) – Mégsem kellett volna elajándékozn mindet. Vajon mi lehet velük? – mondta Thakács. (Th.-ék csak óriási energiabefektetéssel tudták elajándékozni a meseszép cicákat. Mások, ugye, üzletelnek a kismacskákkal, ők meg majhogynem fizettek érte, csak vigye el már őket valaki. Nem, nem volt kimondott kalmárszellem sem Á., sem Thakács.)

-- Húsz éves… -- Majd, ha látjuk, hogy már nagyon beteg, hívunk állatorvost és elaltattatjuk – mondta Thakács. – Tulajdonképpen örülhet: normális körülmények között halhat meg. Mi hogyan fogunk meghalni majd?

-- Sehogy – mondta Á., azután napi ügyekről beszéltek. Á., holtfáradtan az iskolai hajcihő után, bekapcsolta a tévét, ledőlt a heverőre, s máris félig aludt. – Mexikó, Mexikó – mondta félálomban. – Menjünk el Mexikóba.

-- Mexikóba? – kérdezte Th. – És miért oda?

-- Ott… Ott olyan gyönyörű minden.

… Estébe hajlott már a délután. Odakünn, a hamuszürke alkonyatban varjak vonultak az égen.

Farkas Csaba