Recenzió

  Egy érdekes fénykép kapcsán íródott a kötet címadó novellája, mely a régi sügérhorgászatokat idézi fel (melyhez naphal volt a csali), megállapítva azt, hogy Magyarországon már szinte kihalt ez a faj. A kötet közel száz tárcanovellája a természetet imádó és ismerő városi ember megfigyeléseit, gondolatait, aggódásait, életének egy évét, a négy évszak szépségeit mutatja be. A helyszín sokszor egy negyedik emeleti lakás, Szeged és környéke, a Balaton. A szereplők különleges, ritka madarak, vagy verebek, seregélyek, amelyek megtanulják az autóriasztó hangját utánozni (Nádirigó, platánfán), varjak, halak, rovarok, növények, és Fruzsi, a húszéves macska. A történeteket a szerző meséli el, aki alteregója (Thakács, vagy Th.) bőrébe bújik, és így járja a várost, vidéket, néha tanárnő barátnőjével, Á.-val együtt. A rendkívül érzékeny Thakács hétköznapi pillanatokat él át, de a mikrorealista történetekből a szerző egy mindannyiónk által vágyott, vissza már nem térő ember és természet kapcsolatot bont ki, jelenségeket elemez, színek változására figyelmeztet. A röviden, érthetően, tudományos igénnyel, a harmónia vágyával megírt költői gondolatok minden olvasó számára ajánlhatók.

(Kello.hu)

Árkádia, fénypikkelyekben

Miért ragadott meg Farkas Csaba írásművészete? Mi indít arra, hogy az Ön figyelmébe is ajánljam az összetéveszthetetlen hangvételű sorokat? Le kell szögeznem: elfogult vagyok, hisz évek óta figyelemmel kísérem itt a kiadónál Farkas Csaba írásait, stílusát – illetve mindazt, amit tárcáiban képvisel. Már maga a műfaj is figyelemreméltó: a tárca máig a magyar próza egyik legfontosabb forrásvidéke. Tudjuk, a valahai újságírás kihagyhatatlan része volt, számtalan nagy írónk valamely redakció homályos sarkában tárcaírással váltotta meg belépőjét az irodalomba. Szegednél – szerzőnk szűkebb hazájánál – maradva, gondolhatunk Tömörkényre, Mórára, de az sem véletlen, hogy a mai jelesek közül Temesi Ferenc épp ál-sajátlap formájában írta-írja új regényét – kiváló tárcákkal a maga-teremtette rovatban.

Farkas Csaba pedig? Ő igazi lapba ír hétről hétre tárcákat, a napi újságírói munkán túl. Tárcáit, már évek óta, kötetekké állítja össze. Gyönyörű magyar nyelven szól – kitűnő mondatokkal, tudatosan felépített bekezdésekkel. Nem archaizál, de nem téved el az élő nyelv esetlegességei között sem. Fölényesen ismeri a szakmát. Tudja, a tárcanovella a gyorsan záródó mikroszerkezetek műfaja, s neki minden írásában sikerül létrehoznia a művek hatékony áramkörét. Nincsenek felesleges szavai, minden mondata a feszültség létrehozását s kisütését szolgálja.

Amiről szól: maga a körülöttünk élő világ. Megjegyzendő, ez a világ valóban és igazából élő – Farkas Csaba mint ismeretterjesztő újságíró nem fukarkodik e tárgyú ismereteit a szépprózában is hasznosítani. A létrejövő mikrorealizmus pedig műalkotássá emeli mindennapjaink apró történéseinek szövedékét. Megszűnik a tükörkép és a tükrözött valóságelemek határa, létünk minden eleme esztétikai értékké módosul. Eltűnik az író és hős-alteregója közötti távolság, már-már nem tudjuk, a szerző mesél-e hőséről, Thakácsról, vagy a hős a szerzőről. S közben megteremtődik egy semmivel össze nem téveszthető, szuverén világ. Ha találomra felütjük valahol a kötetet s beleolvasunk – csak úgy húz magával minket a szöveg. A kaleidoszkóp folytonosan más és más ábrát mutat, miközben belső lényegében változatlan marad a kép; nem lehet abbahagyni.

A hangsúlyozott hétköznapiság akaratlanul teremti meg önnön jelképeit. Már előző Farkas Csaba-kötetekben is megfigyelhető volt az őselemek (s néhány más őstoposz) tétova szimbólumvilága. Ez most alapvetővé válik: uralkodik a fény, a nap, a víz. Meg persze a madarak, halak, a növényi lét. Mindez egyensúlyt, harmóniát ígér. Legalábbis áhít. Árkádia ez a vágyott világ, a többféleképpen megfejthető titkok magyarra, szegedire szabott félálomvilága. Árkádia – távol a való világtól, mégis benne. Alkony üszkében, szélben, fénykikkelyekben.

(Gyimesi László, utószó)