A szerkesztő előszava

Az 1991—96 között megjelent Reggeli Délvilág a rendszerváltást követő pezsgő társadalmi, politikai közegben sem szakított a hazai zsurnalisztika művészetbarát hagyományaival. A röviden csak lila Délvilágként emlegetett, Szegeden és Csongrád megyében terjesztett napilap bátor hangú, az érzékeny témákat is megalkuvás nélkül feldolgozó cikkei mellett rendszeresen közölt tárcákat is. A lap szakmai profilját elsődlegesen meghatározó, a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójává is választott dr. Nikolényi István nem korlátozta munkatársait, megkötés nélkül írhattak mindarról, ami az olvasókat foglalkoztatta.  A sajtó mellett a zenei és színházi körökben ugyancsak elismerésnek örvendő főszerkesztő az irodalomnak is állandó helyet biztosított a napilapban. A tényfeltáró, nem ritkán nagy vihart kavaró cikkek mellett a tárcákat is szívesen fogadták, sőt várták az olvasók. A lila Délvilág a többszörösen kedvezőtlen viszonyok ellenére talpon maradt, míg meg nem szüntették.

A tárcák szerzője, Farkas Csaba, mára többkötetes, elismert író. Az emberi lélek útvesztőiben bolyongó főhősei, Zamfiri és Thakács – ahogy a szerző egyik kritikusa, Gyimesi László írja – „Esti Kornél és Szindbád kései társai, barátai, ivócimborái lehetnének”. Ezek a hősök – akik a szerző korábbi köteteiben szerepelnek – legelőször a lila Délvilág hasábjain bukkantak fel. De ebben a lapban voltak olvashatók először Farkas Csaba e könyvbéli tárcái is.

 Ladányi Zsuzsanna

És a háttérben Szeged…

Szabadság, reggeli fényben

A szegedi Reggeli Délvilág stábja 1991 és ’96 között megpróbált színvonalas lapot adni az olvasók körében, és mégis talpon maradni. A csak „lila” Délvilágként emlegetett szegedi lap már régóta nincs, de megmaradtak Farkas Csaba furcsa, szubjektív tárcái, amelyek a zsurnalizmus és a szépirodalom határán egyensúlyozva sallangmentes stílusukkal, olykor meghökkentő gondolati akrobatamutatványaikkal mindig képesek voltak megragadni az olvasók érdeklődését.

Szubjektivitást említettem, de ez elsősorban a stílusra és a témaválasztásra vonatkozik. Farkas Csaba tárcái nem olyan értelemben szubjektívek, hogy magánéletének apróbb-nagyobb eseményeivel, konfliktusaival traktálná az olvasót. Inkább csak a tárcák kiindulópontja szubjektív, valahol ő lát valamit, őt éri valamilyen hatás a környezetéből, ami elindítja a gondolatfolyamot. Jellegzetes például a Cserépben című tárca indítása: „Most, amint eljött, mi több ’beköszöntött’ a tavasz, kitört rajtam valami ősi földművelési láz.” A folytatásban viszont gyorsan világpolitikai összefüggésekbe kerül a tápsókon szűk cserépben is óriási leveleket hajtó növény a megfelelő alap nélkül hirtelen naggyá nőtt szervezetek szimbólumaként.

A tárcák másik jellemzője a közvetlenség. Farkas Csaba úgy írja ezeket az apró szösszeneteket, ahogy mások társaságban sztorikat mesélnek, megspékelve saját véleményükkel, azonnal levonva a tanulságot is, vagy éppen annak hiányát konstatálva, mint a Mezaliansz című írásban, ahol így fejez be egy véletlenül halállal végződő kocsmai incidensről szóló beszámolót: „De – hopp! – csörög a telefon, ez a hívás lesz alighanem, amelyre vártam. Épp ideje, hogy befutott, mert különben most menthetetlenül tanulságokat kellene levonnom.”

A befejezés fanyar humora szinte általánosan jellemző a kötet tárcáira. Ilyen humorral is lehet komoly dolgokról értekezni, mint ahogy a Gradációban történik. Ez amolyan példabeszéd, hiszen a tárcaműfaj szinte mindent kibír, az egy-másfél flekkre tömörített elbeszéléstől (ilyen például Az irodalmi vonalzó, vagy a Sertésjava à la nulla) a publicisztikán keresztül a céltalannak látszó „írok, ami éppen eszembe jut” féle akármiig. Egyetlen követelmény van, az írás legyen olyan érdekes, hogy az olvasó ne lapozzon tovább az első tíz sor után. Erre lehet példa Az eltűnt könyv, amelynek története sincs, gondolatilag sem jut benne a szerző A pontból B-re, statikus helyzetet, állapotot ír le.

Farkas Csaba kedvenc témája az emberi viselkedésmódok bemutatása sajátságos körülmények között. Mint szinte minden írásban, a Szocreál helyett kapreálban is személyesen jelen van a szerző, két egykori közeli ismerősével együtt. Az egyik ismerős „feltört”, fontos ember lett, azért nem ismeri meg Újszegeden a május elsejei ünnepségen, a másik pedig, aki ugyanott édességet árul, azért nem, mert szégyelli, hogy csak ennyire vitte. Az ilyen, nagyon is emberi történetek a könyv legemlékezetesebb írásai. Az emberi viszonyok sokszor állatmeseszerű írásokban jelennek meg, ilyen például a Naphal és sügér, amelyben az akváriumban úszkáló békés sügér megunja a naphal állandó zaklatását, és jól beleharap, amitől az agresszív naphal rájön, hogy a gyengébbnek hitt fél nem is olyan gyenge, ettől egyszerre jámborrá válik. A szabadság vágyáról és illúziójáról szól a Félszárnyú tengelic, vagy a ketrecéből kiszabadult és a szabadságot egy verébrajhoz csatlakozva a tél beálltáig önfeledten élvező papagáj, „aki” azonban megfagy az első hideg napokon (A sárga papagáj).

Hogy a tárcaműfaj mi mindent kibír, annak további jó példái azok az írások, amelyekben a szerző vendéglős, presszós tapasztalatait örökíti meg. Farkas Csaba a könyv tanúsága szerint gyakran került összeütközésbe lusta és faragatlan pincérekkel, felszolgálókkal. Másvalaki ilyen esetben kéri a panaszkönyvet, esetleg sérelmeit az újság Olvasóink írták vagy valami hasonló című rovatában teszi közkinccsé, ő viszont tárcát kerít a tapasztalataiból. Több ilyen írás is olvasható a kötetben, mint például az Antivendéglős, de olykor a gonoszul ellenálló tárgyak, a nehezen bontható pezsgősüveg vagy a zárat nem nyitó kulcs is hasonló írásokra késztetik.

A tárcák hátterében majdnem mindig ott van a szerző városa, Szeged, a Tiszával, a körutakkal, a Kárász utcával, a panelházakkal, a városszéli bányatavakkal, a Stefánia parkkal, és persze a Sajtóházzal. Több tárca is úgy kezdődik, hogy a szerző kinéz a szerkesztőség ablakán, és meglát valamit, amit más talán észre sem vesz, de benne elindít egy gondolatsort, és hamarosan megszületik a másnap reggeli lap tárcája.

Farkas Csabát leggyakrabban a hétköznapok apró-cseprő ügyei késztetik írásra, ritkábban fordul elő, hogy elvont módon foglalkozzon társadalmi kérdésekkel, de azért ilyen tárca is van a kötetben, mint például A szegénység stációi, amelyben azzal a hazug szemlélettel vitatkozik, miszerint a szegénység összehozza az embereket valami egymást segítő, támogató idilli közösségbe. A nyomor első stációja -- írja --, amikor az emberek egymást marják néhány falat kenyérért, néhány forintért, osztályharc helyett kenyérharcot vívnak – egymással. A másodikban elviselik egymást, mert rájönnek, hogy a többieknek sincs semmije, a harmadik stáció a nyomor idillnek látszó állapota, amikor már csak a beletörődés marad, a kilátástalan, tétlen belenyugvás a változtathatatlannak hitt helyzetbe. „Ám ne adja az ég, hogy ez bekövetkezzék” – teszi hozzá a szerző.

Az imént azt írtam, hogy Farkas Csaba tárcáit szinte mindig jellemzi a fanyar humor, de azért előfordul, hogy a hang komolyra vált, olykor dermesztően komolyra, mint A szegénység stációi, de még inkább a Szomszédok. Ebben azzal a gondolattal játszik el, hogy egy társadalmi felfordulásban, ha a törvények nem érvényesülnének, vajon hogyan viselkednének az emberek egymással, hogyan használnák ki az exlex állapotot régi sérelmek megtorlására, anyagi haszonszerzésre, vagy „csak úgy” ok nélküli kegyetlenkedésre. Jó volna, ha ezt a tárcát valamiféle abszurdnak tekinthetnénk, de az elmúlt évszázad történelme arra tanít, hogy ezek egyáltalán nem abszurd feltételezések. (Pelikán Egyesület Kiadó, Szeged, 2018. Ladányi Zsuzsanna és Tráser László előszavával).

 Bistey András

Ezredvég, 2019 március--április