Recenzió

 Pszichedelikus táj, ezt a kifejezést az író használja egyik novellájában, és találóbban nem is lehetne jellemezni sajátos történeteinek helyszíneit. Mert szereplők az író alteregóján, Thakácson kívül itt nemigen vannak. Sietünk leszögezni: nem valamiféle képzeletszülte álvalóságban, szürreális víziókba sűrített fantáziavilágban járunk. Az események igen gyakran a Szeged—Hódmezővásárhely viszonylaton, azaz a buszon zajlanak. S ha valaki ismerős a környéken, azonnal felismeri a legapróbb részleteket is: a vásárhelyi Kossuth tér pagodafáit, az Andrássy utcai palacsintázót, a szegedi Mars téri buszpályaudvart, a két várost összekötő Tisza-hidat és a 47-es úton robogó Volán- és Hódmező-járatokat. A fakó pusztát permeteg eső áztatja, és a pszichedelikus, nem-euklidészi térben haragoszöldbe öltözik a kora reggeli táj. Ilyenkor azonban nem ritkaság, hogy Thakács a Balatonon találja magát, s már nyújthja is horgászengedélyét az ellenőrnek. Molnárfecskék, pillangók, vadkacsák üzennek egy másik világból, az idő új távlatokat nyit a térbe: a virágok a tavalyi tavaszt (is) virágozzák, a lányok Perzsia ősi vidékeit őrzik tekintetükben. Akár a legelső civilizációk egyike is lehetne e nem-euklidészi környék. Mezopotámia, folyóköz, áradt területtel, máig fönnmaradt agyagtáblákkal, kerámiatáblácska az utcanevek mellett. Könyves utca: könyv-ábra, Lánc utca: lánc, Madách utca: Ádám & Éva. Két, szemben álló világ leglényegét egyesíti Vásárhely, összefut itt Nyugat és Kelet, s utánozhatatlant hoz létre, valamit, ami csak e tájon lelhető… Farah Pahlavi, ha kerékpárra szállna, különösebb feltűnés nélkül közlekedhetne Vásárhelyen.

(Kello.hu)

…Még egyszer megcsörrent a mobil, Thakács most már időben vette föl. „Halló!”, szólt bele, és mintha tengeri csigát tartott volna füléhez. „Halló!” Csak a zsongás. A képernyőn sirály lengett, kibukkant a valós térbe, elrepült. A telefonban ott zúgott, morajlott, sustorgott a tenger.

 (Fülszöveg)