Út a tó alján

Esteledett, liláskék volt a nyári ég, narancsszín a közvilágítás. A kiszárított tóaljra épült tízemeletesek ablakai mögött már kigyulladtak a fények. – Igen, sok minden mutatta, itt valaha tó volt; még hód is élt benne (v. ö.: Hódmezővásárhely). Korábban, mikor a tűnt tavakra gondolt Thakács, mindig úgy rémlett előtte – valamikor nagyon-nagyon rég léteztek, irdatlan időkön túl. Történelemkönyvek hasábjaira utalta th. a valahai tavak létét, lásd hód-tavi csata, olyannyira megfogfhatatlanok voltak számára, papírízűek, mint a háromnyomásos gazdálkodás, az Aranybula s a céhrendszer. – És most, amint megy, halad a kiszárított tó aljában, ráébred a látvány abszurditására: fűvel benőtt, hatalmas terület, közepén a városnak; itt-ott tízemeletesek nőnek ki belőle, mellettük lapos tetejű bevásárlóközpont, ám alapvetően – igazi rét a tér. Alacsonyabban is fekszik, mint a városközpont, meredeken esik az út – s válik csapáskeskennyé – a tóba menet: itt húzódott egykor a part. Az aszfaltszalag keresztülvisz a lapályon, amely egyébként „szakasztott” a feltöltött Balaton-részek mása: minden a nemrég múlt vízborításról beszél. Dúsan növő, harsogózöld fű, itt-ott egy-egy fűz- és nyárfa, párás kigőzölgés; Thakács jól el tudja képzelni az e rét fölött őszhajnalon (pirosan kel a Nap, a fű deres, csak úgy peng a fagy) métermagasságban lebegő, fehér ködlemezt. – Elvisz a keskeny út a fűből kinövő tízemeletes panelok mellett, s egyszer csak ismét urbánus környezet vesz körül. Ez is a tó volt egykor – messze, a vasúton túl ért véget, ott a szemközti part (mint bonyodalmasan beszerzett régi térképről megállapította Thakács). És korántsem oly mérhetetlen régiségben létezett a tó, mint korábban gondolta Th.; pontosan tudni, kik töltötték föl, hogy helyébe lépjen a város, mikor, miként, miért… Thakács, amikor időnként keresztülmegy a csapáskeskeny útszalagon a háza közt felejtett réten, a feltöltött tó utolsó – most még – beépítetlen darabján, látja a füstölgő szúnyogfelhőt, érzi a borigatóval fogott vadponty édeskés fél-iszapízét, napszállatnak elszárnyaló gémek hangját hallja („kvak”, később, kilométerekkel arrébb, már csak halka észlelhetően, megint: „kvak”), bölömbika hét határra elhallatszó, kéttagú rövid hajókürtbúgását, szürkészöldes nádlevelek papírhangú zizegését érzékeli, s – fölszisszen – élüket is: a nád, alkalmas szögben találva el a húst, mint a penge, vág. „Hát ez meg mi?” – Thakács értetlenül néz karjára, már buggyan is ki, csorog a poros vonásból a vér --, „hiszen… Hiszen nincs, ai megvágja! Sehol a nád, csupán a fű, itt-ott fák, plusz tízemeletesek! Megidéztem a történelmet, kissé túlzotta sikerült” – közölte magával a liláskék alkonyban Thakács. Távolról idenarancslott a közvilágítás.

…Ekkor egy asszony és a lánya biciklizett vele szemben az útcsíkon. Az anya elöl, lánya utána. Jól szituált, városi öltözék, bodorított haj, minden, ám amint Th. az összeszorított ajkakra néz, a szűk tekintetekbe pillant: kapát lát a kerékpárhoz erősítve (holott nincs ott; sosem markoltak e kezek kapanyelet), oldalt kanta (ez sincs, persze), kondul, ha hozzáütődik a biciklifém… „Jaj, hogy érem én el a buszt?”, kérdezte magától Thakács. Öt perc múlva indul, s ő pedig még évszázaddal visszább jár.

Farkas Csaba