A tó a levegőben hirtelen jelent meg, film kezdődik moziban így: előbb még üres a vászon, aztán rögtön minden látszik, nemcsak látszik, létezik is, hisz a látvány plusz valóság, ehhez kétség sem fér. Színesen, élőn vibrált, mozgott, remegett a tó, túlszínezett fotó ilyen, csakhogy e kép az égen feszült, az ég alján, a láthatáron, kelettől nyugatig – fölnézve az ember észlelhette: föléje ér, amit lát, és a tó kéksége, kontúr nélkül halványodva, belevész az eredeti égbe. S levegőben remegő tó partján légből kapott templomtorony, lebegő, földszintes város, zafírszínűen borzolja a szél az égi tófelületet, apró hullámok táncolnak a napsütésben fénylő-pikkelyzetesen, smaragdzöldben zúgnak az égi jegenyék.

(Fülszöveg)

Farkas Csaba időutazása

Az olvasó – aki sok esztendeje találkozik Farkas Csaba írásaival a megyei lapban – örömmel veszi kézbe tárcanovelláinak legújabb kötetét, amelyek hőse ezúttal egy Thakács nevű, már nem annyira fiatal vidéki újságíró. Thakács naponta utazik két szomszéd város között. Rendszerint korán reggel indul, és késő este, vagy inkább éjszaka tér haza. Miközben autóbuszon ül vagy járja az utcákat, kávézik, vagy palacsintáért áll sorban egy bódé előtt, olyasmit tesz, ami ritkaságszámba megy manapság: figyel az őt körülvevő világra, a város betonfalai között megbúvó természet jelzéseire, az időjárás, az évszakok változásaira, vagy éppen technikai civilizációnk elektronikus kellékeire, és gondolkozik. Nézi a villogó monitort vagy egy képárus falnak támasztott festményeit, többnyire azonban az eget és a tájat – személyes ismerőse valamennyi fa, felhő, madár, latin nevüket, családfájukat betéve tudja, akárcsak a halakét --, és a felvillanó képekről, színekről, jelenségekről eszébe jut ez-az: gyerekkor, régi emlék, vagy a jelenből kikövetkeztetett, sivárnak tűnő jövő. Legszívesebben azonban a Balatont idézi, álmainak és vágyainak tárgyát, a szabadság, a boldogság, a parttalan létezés megtestesítőjét. S miközben reális jelenségek között téblábol Thakács, „télporos estéken”, „száraz, nyárvégi szélben” vagy „égszürke, mind-késeibb őszi napon”, a pontosan leképezett valóság irracionalitásba fordul. Egy mozdulatlan, bronz lovasszobor holdvilágfestette árnya a „levegőbe ugrik, az ég felé, legközelebb pedig (…) a házfalon csak a talapzatárnyék, a ló és lovas árnyéka – sehol.” (Árnyék a falon.)

Némelyik írásában elmarad a látvány vagy tapasztalat leírása. Thakács már az első mondatokban egy valósnak feltüntetett imaginárius jelenség kellős közepén találja magát, és az író nem tesz mást, mint kibontja a lehetetlenből a lehetséges következményeket. Az eredmény ez esetben is „az érzékelő, érzékelt és a nem érzékelhető” összeolvadása. Szimbólummá válik a levegőben megjelenő tó, vagy az emeletes ház ferde tetősíkjáról felröpülő zongora, amely fedelét szárnyként nyitva-csukva, zengő húrokkal kering a sokaság fölött, s a megfékezésére érkező tűzoltók elől „a levegőbe dobja magát az ódon hangszer (…) és repül, repül, ritka fedélcsapásokkal, inkább a szél erejével, a városhatáron túl már csak akkora, mint egy beazonosíthatatlan, távoli madár…” (Zongora, tetőn).

A Tó a levegőben írásai szervesen összetartoznak. Az apró, önmagukban is megálló epizódokat Thakács személyes, egységes világképe mellett láthatatlan szálak szövedéke tartja össze. Ez a háló az idő. Thakács, bár látszólag két város között buszozik, s e városok terein bolyong, valójában „az idő láthatatlan vizén” utazik, szorongva és magányosan. Értékeket keres a kiüresedett világban – moszatszagú kagylót a kabátzsebben, gardák igazgyöngyeit, égi üzenetet – s közben más magányos utasokkal találkozik, akik távolibbak számára, mint az ötezer éves egyiptomi múmiák. Ekkor, a könyv vége felé, fogalmazódik meg benne az egyetlen lehetőség: „Meg kell tudnom, kik ők, s hogy miként élnek. Nincs más választás”.

A kötet írásainak különös atmoszférája, sajátos nyelve van, amelyben sokféle, sokszor ellentétes elem olvas egységes stílussá. Farkas Csaba egyszerre tud ódon és meghökkentően új lenni, egyik pillanatban szárnyaló lírát adagol, másikban kopogó tényeket, meghökkentő hasonlatokat vagy kesernyés iróniát, ám mindenből pontosan akkor és pontosan annyit, amikor és amennyi szükséges, soha nem véti el az arányokat.

Jó könyv, költői és elgondolkoztató olvasmány a Tó a levegőben, Farkas Csaba időutazásának és írói pályájának pedig fontos állomása.

Farkas Csaba: Tó a levegőben. Tárcanovellák

Accordia Kiadó, 2002

Jámborné Balog Tünde (Marosvidék)