Dél-alföldi hangulatok

A szegedi születésű szerző rendelkezik az irodalomhoz és az újságíráshoz szükséges jogosítványokkal. De hát azzal rendelkeznek még rajta kívül számosan ebben a szeretett/szidott kis hazában. Farkas Csaba, a Yasmina belém olvas című kötet szerzője azonban még tartogat magánál egy másik „igazolványt” is, mégpedig saját tehetségét.

Szerző újságíróként dolgozik, s már pályafutásának kezdetén figyelemre méltó cikkekkel hívta föl magára a figyelmet. Számára nem jelentett különösebb megpróbáltatást, ha történetesen vezércikket kellett írnia, esetleg egy sok utánjárásos riportot, vagy egy harminc-negyven soros színest a lap számára. Ahhoz, hogy egy újságíró szakmai értelemben „mindenevő” lehessen, nagyfokú íráskészség, szellemi koncentráció, és briliáns megfigyelőképesség szükséges. Farkas Csaba újságírói tárában föllelhetők ezek, és ami még ennél fontosabb, a kellő szorgalom, a hivatásérzet is, mely nélkül az előzők aligha érvényesülhetnek.

A napi újságírás igényelte munkákon kívül mindig ír szépirodalmat is. Sőt azzal kezdte, s azóta sem hagyta abba. Már a kezdet kezdetén, frissen érettségizettként, 1983-tól feltűnt tárcáival, novelláival a Délmagyarország c. napilap hasábjain, a tanárképző főiskola elvégzése után főállású munkatársként folytatta ezt, a napi újságírás mellett. Aztán a Reggeli Délvilág hasábjain folytatta (amíg létezett az a legendás újság!...), s most megint a Délmagyarország és a Délvilág munkatársa, s egyre-másra írja irodalmi munkáit. Négy év alatt négy érdekes és színvonalas könyve jelent meg, köztük A kapu, és az Úszóházi Hírek című kötet, és a jelen recenzió tárgya, amely a Yasmina belém olvas címmel került az olvasók kezébe. Tárcákat, vagy inkább tárca-vonalvezetésű történeteket tartalmaz – melyeket egy, a kötet egészén végighúzódó szál fűz össze, innen a szerzőtől származó, rendhagyó műfaji megjelölés: „tárcaregény”.

Tárca. Ez a mára olyannyira hitevesztett műfaj valamikor nélkülözhetetlen volt a fővárosi és vidéki újságok számára. Elég csak Tömörkény, Móra, Juhász, Kosztolányi, Karinthy munkásságára utalnom. Farkas Csaba tudja mindazt, amit a nagy elődök tudtak. Legfőbb erénye a történetek pontos körülhatárolása, ugyanakkor ábrázolja az események indítóokait is, miközben a történeten túlmutató eseményekre is figyelmeztet. Újságíróként egy sajátos alföldi kisváros „mindenese” a szerző, aki napról napra járja a várost, figyeli az embereket, az embereket körülvevő tájat. Számára, íróként, elég egy hangütés, és megszólal a táj, egy történet, megíródik egy tárca, amely olykor erős társadalmi töltést is hordoz. Farkas Csaba úgy politizál, hogy mellőz minden politikát. Jól teszi, máskülönben az irodalomban semmire sem jut. „Nekem Makóról mindig a zöld-arany ragyogás jut eszembe… Persze csupán pillanatig tart a zöldarany-nyárfás, O. Szilvia-berakásos emlékfoszlány, aztán élénkrózsaszín s baracksárga épületek villannak be, a világító citromfagylaltszín Hagymaház, a főtéri, fehéren habzó szökőkút” – írja. A gyerekkor mélyéről előkerülő élmények szinte kivétel nélkül minden írását gazdagítják. És a szerző a kötet utolsó darabjaként ezt a címet írja tárcája fölé: „Csak múlnak az évek.” Bizony, az évek múlnak, Farkas Csaba pedig írja tárcáit, és úgy érzi: hiányzik valami. Valami, ami nagyon fontos, pedig új könyvnél nincs fontosabb.

Ha valaki jó könyvet akar olvasni, vegye kezébe Farkas Csaba legújabb kötetét, és akkor is tegye ezt, ha töprengeni, gondolkodni, a lélek tájain utazni kíván.

(Polner Zoltán, PoLíSz, 2001 aug—szept.)

Zongoradallamok az életünkről

Tárca? A műfajt meghatározni nehezen tudnám. Új műfaj – viszonylag; az újságírás és az újságolvasás kibontakozásával jött létre. Kispróza, többnyire az újság hétvégi számában. De már klasszikus műfaj, hiszen olyan művelői voltak, mint Kosztolányi és Karinthy, többek között. Mégis, micsoda? Leírás, publicisztika, humoreszk, líra? Bármelyik lehet. Farkas Csaba tárcáit olvasva legelébb egy kép ötlik fel előttem, régi emlékekből: egy zongorista, tompított fényű bárban játszik, nem – vagy csak igen ritkán – hangoskodó bárban; ülnek az asztaloknál a vendégek, néha boldogan, néha csak fél füllel figyelnek a zongoristára. Mindenfélét játszik, ami eszébe jut, amihez kedve van, ami érzése szerint az asztalnál ülőknek tetszik. A zongoristának, bárha csak egy bárban lép fel (vannak-e még ilyen emberszabású bárok?), nagyon kell tudni zongorázni, remek zenei érzékkel, hibátlan hallással. (És, kilépve a hasonlatból, engem, mint pályatársat, talán ez fogott meg legelőbb Farkas Csaba tárcáiban: a nyelvi tálentum, amely biztos érzékkel játszik – olykor szándékos, majdnem-félreütésekkel is – a nyelv hangszerén, mai szlenget és régiességet, esetlen öreg botladozást és lírai futamokat, a tárcának nevezett hétvégi bárban.)

De a bárzongorista-hasonlat, jóllehet tetszetősnek találom, mintha pontatlan lenne. Hiszen, az akusztika világát idézve, nem jelzi például a fényeket, amelyek irányítják, befolyásolják, olykor meghatározzák Farkas Csaba e kötetbéli, egy szálra felfűzött tárcáinak hangulatát. A bujkáló nyájas, a nyersen éles, a túl kevés és túl sok napfényt; a szelíd vagy csak annak hitt holdfényt, az utcai világítás nyers-sárga sugárzását, a neonok szivárványskáláját. Lehetne tehát e tárcákat egy impresszionista festő művészi skicceihez hasonlítani.

Ám bármily vonzó is ez a hasonlat, továbbra is kevésnek és pontatlannak érzem. Ezek a tárcák széljegyzetek a történelem margóján. Annak a történelemnek, amely nemcsak nagy eseményekben, hanem az utcák mindennapi létében is kifejezi magát. Tehetetlen, félvak öregemberek, álmos utas a buszon, hajléktalanok, luxusautót vezető, felnyírt hajú kidobóember s a mellette ülő vakítószőke tündér, panel-albérleti, csinos magyar és külhoni kurvák, a város, Szeged csaknem zavarbaejtően örvénylő változásai, hulló falevelek egybesepert és megint szétfútt halma, kecsegék és márnák bukdozása a Tiszán. Rejtett és bevallott vágyak, irónia és önirónia. Mégis visszatérek a zongorista-hasonlathoz: valaki itt nekünk zongorázik dallamokat az életünkről.

(Szász Imre, utószó, 2000)