A néma mező

A buszablakon át nézve néma a kora reggeli mező. Egyébként nem néma, a szél zenél, a kelő napnak is hangja van, csobogva úsznak az ég vizében a felhők, ujjongva virágzik az akác, recsegve növekednek a gyökerek, a madarak pedig, a madarak… A buszablakon mindez nem hallatszik át, csak a jármű hangja duruzsol egyenletesen. Beszélgetnek az utasok, odakünn, az üvegen túl hallgatagon kel a nap – halad velünk párhuzamosan, éppoly gyorsan, mint a busz --, a földek fölött halk ködfátyol, némán tátog a villanydróton, leeresztett szárnnyal, egyfajta sötét szivárványszínben a seregély, a magasban pacsirta lebeg – -- -- szerző, hallom, állandóan buszozik a riporthelyszínek között, volt rá eset, hogy egy csanádpalotán fölszedett témát csongrádon kezdett el megírni, és makón fejezett be

Miért fog el szomorúság, ha az ablakon túli, lassan világosodó, néma mezőre nézek? Megpróbálom fölidézni a pillanatokat, amikor nem feszül üvegfal köztem és a mező között. Nehezen megy, rég volt már ily időegység, régen láttam O. Szilviát. – Gyerekkoromban, úgy emlékszem, föl sem merült a szomorúságkérdés, praktikusan néztem a világot, egyetlen szempontként értékelve: esik-e az eső, vagy nem esik. Ha esett, akkor alkalmatlannak mutatkozott a mező a barangolásra (ilyentájban vadkacsafészket kerestünk a Maros-ártér füzesében, augusztusban fácántollat gyűjtöttünk a tarlón, újév első napjaiban sokszorosan hurkokat kanyarító rókacsapát követtünk a kertek alatt. A róka mindig egy vonalba rakja lábát – van egy nőismerősöm, aki ugyanígy jár; egyik lába, hihetetlenül kecsesen, mindig a másikkal egy vonalba kerül, miközben végigmegy, nem, nem a Kárász utcán, hanem a vele párhuzamos, kisebb forgalmú utcaszakaszon, a kirakatok előtt meg-megállva, megtekintve a választékot és saját magát, elképesztően lágya füle mögé igazítva oldalra omló hajzuhatagát --, márciusban fekete-fehér bíbicek csapongó röptét csodáltuk a tocsogóknál, és így tovább.)

Nem, gyerekkoromban szó sem volt semmiféle szomorúságról, ezt csak az utóbbi időkben figyeltem meg magamon. A reggelek a legalkalmasabbak erre, akkor az ember a valóságos értékükön méri a dolgokat, látására nem rakódnak rá újabb rétegekként a nap élményei, melyek giccsesen szépnek mutatnak egy naplementét -- -- -- lemezen viszi a félkész cikkeket riporter-válltáskájában, a flopy alufóliába csomagolva, így nem törlődnek le a rajta tárolt betűk; azért furcsa egy élet lehet -- -- -- A napfölkeltét mindig pőrén, a maga valóságában látja az egyén. A buszablak üvegfala pedig, mint egy Brecht-színműben az elidegenítő effektus, kívülrekeszti az embert a mezőn: benne van és mégsincs benne, azt is érzi, amit, ha a mezőn járna, nem érezne, elvonná figyelmét a lényegről a minden irányból felé áradó benyomásözön. – Halad a busz, kelő nap kísér, lassan világosodik a néma mező-- -- -- a skizoid létérzés ábrázolása; egytized részben tanulmányai, kilenctized részt, a jelek szerint, saját élmények alapján

Farkas Csaba